2017. július 8., szombat

Politika, Bank, Médi

https://jelenet.blogspot.hu/


Régóta tervezem, hogy véleményem leírjam, a címben említett förtelem-triumvirátus kapcsán. Ezt mondjuk most egy mondatban meg is tettem. A többi csak u.i.:

Sok betegség rágja az emberiséget, sok tévút kívánna szót, sokak szélmalomharca zajlik egyes csatamezők aláaknázott gyepén, de minden vérlázító ostobaság gyökere e hármas fogat.

Elgondolkodtatok vajon azon, hogy mit is jelentenek ezek a népszerű kifejezések, fogalmak, „szakterületek”? Egyszerre jelentenek mindent és semmit, egyszerre uralják a világot és puszta fikciók, egyszerre irányítják ember milliók életét, miközben egy egészséges világ egészséges emberének szüksége egyikre sem lenne.

Mi az, hogy politika, politikus? Az ősközösségben, aki nagyobbat tudott ütni a vadállat fejére, az volt a legértékesebb, így az lett a vezér. Az egyre fejlettebb közösségeknek egyre fontosabbá lett az irányító szó. Így meg is kérték a leginkább rátermettet, hogy vezesse őket. Az alakuló kultúrák a demokrácia gondolata mentén az intellektust, elhivatottságot, szakértelmet helyezték a középpontba. Vezessen a bölcsek tanácsa, döntsenek tudós emberek ügyeinkben, irányítson területeket egy elhivatott „Miniszter”, ami nem mellékesen, eredetileg Szolgát jelent, aki az őt felhatalmazókat szolgálja. S kb. idáig volt értelme a folyamatnak. Utána csak szenny, mocsok, és népbutítás. Emberek belemennek a játékukba, elmennek „választani” a két rossz közül, vagy közönybe süppedve néha csendesen anyázva húzzák az igát. Mi történik itt? Mi van az emberiséggel? Hol marad a kérdés, hogy kik ezek, és mit képzelnek? Hol marad a felismerés, hogy hülyére vesznek minket, s hogy a látszat jelszavak mögött pusztán gazdasági érdekcsoportok, gazdagságukban gurgulázva, habzó szájjal, pénzüket, hatalmukat halmozva, rajtunk rondán röhögve állnak?! Politika… ugyan. Politikus? Választható életpályaként? Kitűnő! Azt gondolom hivatásos állatkínzó, gyerekgyilkos, és megerőszakoló szakokkal is elindulhatnának, ezen logika mentén.

Mi az, hogy Bank, Bankár, kölcsön, kamat? A világ szennye. Eredendően mindez nem létezett, a pénz sem, és mindenki boldogabb volt. Működött, hogy mindenki tesz a közösségért, cserébe gondoskodnak róla. Éppen annyit elvehet, amire szüksége van. Utána a törzsek egymás közt cserélni kezdtek. Kb. eddig volt ez egészséges mederben. Bevezették a pénzt, amit már csábító volt felhalmozni, ami a hatalom sarokköve lehetett. A hatalom további hatalomvágyat szül, ahogy a pénzből sem elég soha. Aztán a számító, mocskos, a témában ügyesen mozgó réteg, megalkotta az említett fogalmak ősét. Hatalmuk növekedett, sokszor országok, uralkodók, milliók sorsát döntve el, majd hajtva rabigába gyakorlatilag a civilizált világ egészét. Ma már kikerülhetetlen hálójuk, s ha tisztul látásod, felismerheted, hogy esélytelen kis halként vergődsz te is, a fizetésed, vásárlásaid, hiteleid Bermuda háromszögében. Kedves mosollyal áltatva adják el portékájukat, mire soha nem is lenne szükséged, ha ők nem is lennének. Az átverések netovábbja a gondolat, hogy a bankrendszerre szükség van. Termékük a gazdaság drogja, melyről nem tudnak lejönni, s kiszolgáltatottságuk bármire képessé teszi a vállalatokat!

Mi az, hogy Média? Csodálatos, kb. mindenki által vágyott munkaterület, a mindent átható hírözön, akár a radioaktív sugárzás, kápráztat és öl. TV, rádió, hírportálok, újságírók, médiasztárok, s a mögöttük vezénylő mágnások. Ha a Tv-ben benne volt, akkor az úgy van! Ha sokat mondják, elhiszem! Ha plakátokon erőszakolják meg agyam, akkor az csak megragad, akkor már inkább hagyom magam, töltsék rajtam kedvük, helyezzék belém nemi szervük, hátha így hamarabb túl leszek rajta. Meghalt, felrobbant, drágult, elárult, felszólalt, majd egy aranyos panda. Gombás fertőzés, fejfájás, hasgörcs, reflux, áradó menses, majd a cukorba mártott hurka. Levezénylik, hogy mit gondolj, érezz, higgy és zabálj, megmondják ki barát, ellenség, hogy ilyen apróságokkal te már ne is babrálj. Csoda ez, az új hatalom és vallás, s híve, tagja, áldozata még az is, ki bőszen tagadni próbál. A tömeg sodra, a pszichózis e formája viszont mindig is jelen volt. Mindig voltak „tanítók”, ámítók, szónokok, azonban korunk sajátja, hogy a technika eszközei így berágták magukat minden percünkbe.

Hogy van e, ennek ellenszere? Úgy vélem a lejtőn már megállni nem fogunk. Talán, az elkerülhetetlen orbitális csattanás után, tanulva példánkon, végig tekintve a romokon, valami jobbat építhet majd, egy nálunk okosabb generáció, faj, társadalom.


2017. július 7., péntek

Verbalitív disztingvakcina


Gondolatim szedem, össze, vissza, emlékimbe túrva, fúrva, vackolva hűlő testem, lelkem, lelketlen múltamba fúlva, csúszva, térdemen imádságra hullva, hullna sápadt homlokomra múltam minden durva, kurva, lábát szétdobó excaliburja. Szétözön a szélözön, borzolva léttelen hajam, túr mélyire, akasztva meg oktalan szavam, csavarva nem csekély orromon, szagtalan okom, s súlytalan súlyozva a hangot, hallatlan alakban, lesve be elcsukló koponyával, a várva zárt ablakon. Telibe találat a szelvényem minden száma, csak számos oktalan számára számtalan módokon kell tele-tera-pátiám nemleges erőszakja útját, intellektusuk hüvelyén át megtalálja. Addig is, vagyok aki vagyok, önnön milliárdba merült pápa, lángoló láma, az oltó készülékek hiteltelenítését, térdeplésből, füstölő naplementébe tetoválva. Bárgyún hiszem mit mondtok, hisz a gonosz hangok is megmondák, konyhakész minden elme, mély, fagyasztva midőn eme kelme, csak szemfedőnek remekelne, terítve ostya ízűn szájra, hogy járjon onnan netovábbra. Csapongok a hullámok hátán, látván ámbrás bálnám, s vágyván ama netovábba, hova havi rendszerrel, kertelünk kettecskén, hármacskán, avagy akárhányacskán hányva mindezt szemközt, dőlhet el közt végre az ünk, s találhat talányra túmácsink a bőr alá fúrva, mint rettegő, vacogó, útszéli, a durva gyomba túrva. Hiszek, persze, hogyne hinnék, már mindent, mindeneknek, készséggel. Kész seggel ülök nyeregbe törve, fejecskémmel ütöm nyélbe, s kenem fáradt, proli taknyom keszkenődbe. Tedd meg értem, hogy nem teszel semmit, csendben rágjuk csak a megszáradt veknit. Bámuljunk, csak úgy, minden újkori tiltással szembe a múltba, csendesen csüccsenjünk a kölcsönös végbélkúpba, csodálva aurora fényét, vattacukor szivárvány ízét kóstolva, remegő kisujjunk érintve titkon, fáradt pillánk feledve zárva, bocsátva minden bűnt, csak úgy rusztikusan okádva oltárra. Milyen jó is lehetett volna egészségesnek lenni, lábacskáink szépen tenni venni, szeretve kellően tenmagunk, s okosban hinteni csak el magunk, majd óvva szép virágba szökkenést, hárítva el-egante a hajón ütött minden rést, kormányozva azt makulátlan, érve fel a léthez, magasztalhatón fogyasztani el akár a lekváros disznókörömpépet. Bárcsak így lett volna, s lettem volna én az akármiislehettemvóna, no de nem lettem, csak tetemem temetem kevergetve keveredett lelkem teremtette keresetlen, megkeseredett, hevesen tekeredett verseleteket. Önhitt sosem voltam, álldogáltam én szépen az ön, meg a hit sorban, aztán valahogy a végére sose jutottam. Hazugságok tengere, tévelygő migráns, színészetből megbukott, próbálkozó ripacs. Hazugnak mást nem mondok, csak tudok egy s mást, s mindezt megtartom magamnak, fordítom magam a falnak, s vezénylem tűzparancsom, ahol azok a bizonyos lovak is halnak.

2016. május 1., vasárnap

Memento Mori



Hamuvá lettél,
Léted korlátait lépve át,
Fakasztottál könnyet,
Örökítve fájdalmaid sorát.

Meggyötörtettek, s meggyötörtél,
Emberin, erőből gyengén,
Ahogy a megfeszíttetett is,
Gyűjtötte sebeit testén.

Ott volt velünk,
Fehér rózsáid felett,
Felszabadíttatott lelked,
Ki itt élt, aratott, s vetett.

Szórtál magot, s neveltél,
Keserűt, édeset,
Búsulva, nevetve élve meg,
Mi felépült, s mi elveszett.

Nyomorba is sodortál lelkeket,
Szereped része ez,
Isten néha érthetetlen módon,
Táblánkra feladványt szegez.

Megbocsátom hát vétkeid,
Ahogy hitem szerint Te is teszed,
Simítom ősz hajad, s rád hagyom,
Fehér rózsáim, kertedből Te szedd!

2016. március 16., szerda

MozizoM


Életem filmjében sohasem voltam a vásznon. Mindig a nézőtéren ültem, füstkarikákat sodorva kezemmel az áramló fénycsóvában. Egykedvűen tömve arcomba a kukoricát. Vártam, véltem, reméltem, de meg nem éltem, hogy a vászonra másszak, hogy szereplője legyek a nagy mozimnak. Kritikusként elemeztem mozdulataim, pedig csak a nézőtérig jutottam. Megbámultam, rácsodálkoztam csetlő-botló hőseimre, csacska poénokat durrogtattam velük, s kacagva engedtem el kezük, hogy bukjanak orra, majd sírtam, és sirattam, patakokban áztatva papírmasé bábjaim, vagy tán csak kukoricám zacskóját gyűrtem pépesre, vesztve el magam a valóság határán... 

Idővel, reméltem szereplővé, s tán rendezővé leszek, de valójában egyre távolodtam... A film forog, az előadás halad. Vártam a végét, reméltem a csattanót, vágytam a nagy drámát, valami vérfagyasztó, vércsorgató döbbenést, a nagy finist, a nagy durranást. Közben a dráma helyett csendesen működni kezdtek a dolgok, a szélsőségek helyett, a hétköznapok vették át az uralmat. A pusztulás vágya helyett a mindennapi betevő uralt el. Mindennapi betevőmet megadta az Úr, pedig nem kértem. Éppen az ellenkezőjét vágytam. Mindezt veszteni el.... 

Beteszem, amit kell, s amikor akarom, és undorodnom kéne tőlem. Undorodni vágyom, mint régen, míg számolhattam a megszámlálhatatlant, elmerítve távolba révedő tudatom, a magány égi tengerében. Aztán itt maradtam, kielégülések és jóllakások, kielégítő és jóllakott mosolyába fulladva. Kísértő holdam sápadt képét, pocsolyámban kutatva... 

Már elfeledtem, hogy miért is nem élek! Már elsodor az öregedés, a jólét, a már vágytalanságtól sem félek. Kukoricázom. Ma is. Kukoricázol velem. Hamis. Gyönyör. Mélabúmra vágyom, de ha bántanál, pöckölve hamut, odébb állok. Bántok, nem bántok, már ihletést, fájdalmat, őrületet, halni vágyást, magamban alig-alig, s csak nagyon haloványan találok. 

Bánom, hogy nem bánom jobban, hogy jó nekem. Bánom, hogy nem bánom, hogy nem fogja senki a kezem. Bánom, hogy ma is megvettem a jegyem. Pedig a vászon helyett, már kifelé lépdelek... 

Már a mozigépész vagyok. Akkurátusan teszem fel filmem. Feledve minden rímem, kapcsolom kerregő masinám. Indítom útjára újabb hazugság folyamán, papírhajóm. A nagy csattanást elnyomják az apró zörejek. Az élet nyikorgása. Távolba csobogó, meggondolatlan csicsergő valósága. 

Még tán virágba is borulnak a fák, még tán csók is rebben számra, még tán be is állok, a most még meghalni nem vágyók sorába. S bamba arccal, üveges szemmel nézlek, kezelve gondosan gépem, lesve boldog rágcsálásod a nézőtéren.

Préselve újabb szusszanásom, restellve újabb dobbanásom, osztva meg hasztalan pupillámon, vásznadra vetülő látomásom...