2017. július 7., péntek

Verbalitív disztingvakcina


Gondolatim szedem, össze, vissza, emlékimbe túrva, fúrva, vackolva hűlő testem, lelkem, lelketlen múltamba fúlva, csúszva, térdemen imádságra hullva, hullna sápadt homlokomra múltam minden durva, kurva, lábát szétdobó excaliburja. Szétözön a szélözön, borzolva léttelen hajam, túr mélyire, akasztva meg oktalan szavam, csavarva nem csekély orromon, szagtalan okom, s súlytalan súlyozva a hangot, hallatlan alakban, lesve be elcsukló koponyával, a várva zárt ablakon. Telibe találat a szelvényem minden száma, csak számos oktalan számára számtalan módokon kell tele-tera-pátiám nemleges erőszakja útját, intellektusuk hüvelyén át megtalálja. Addig is, vagyok aki vagyok, önnön milliárdba merült pápa, lángoló láma, az oltó készülékek hiteltelenítését, térdeplésből, füstölő naplementébe tetoválva. Bárgyún hiszem mit mondtok, hisz a gonosz hangok is megmondák, konyhakész minden elme, mély, fagyasztva midőn eme kelme, csak szemfedőnek remekelne, terítve ostya ízűn szájra, hogy járjon onnan netovábbra. Csapongok a hullámok hátán, látván ámbrás bálnám, s vágyván ama netovábba, hova havi rendszerrel, kertelünk kettecskén, hármacskán, avagy akárhányacskán hányva mindezt szemközt, dőlhet el közt végre az ünk, s találhat talányra túmácsink a bőr alá fúrva, mint rettegő, vacogó, útszéli, a durva gyomba túrva. Hiszek, persze, hogyne hinnék, már mindent, mindeneknek, készséggel. Kész seggel ülök nyeregbe törve, fejecskémmel ütöm nyélbe, s kenem fáradt, proli taknyom keszkenődbe. Tedd meg értem, hogy nem teszel semmit, csendben rágjuk csak a megszáradt veknit. Bámuljunk, csak úgy, minden újkori tiltással szembe a múltba, csendesen csüccsenjünk a kölcsönös végbélkúpba, csodálva aurora fényét, vattacukor szivárvány ízét kóstolva, remegő kisujjunk érintve titkon, fáradt pillánk feledve zárva, bocsátva minden bűnt, csak úgy rusztikusan okádva oltárra. Milyen jó is lehetett volna egészségesnek lenni, lábacskáink szépen tenni venni, szeretve kellően tenmagunk, s okosban hinteni csak el magunk, majd óvva szép virágba szökkenést, hárítva el-egante a hajón ütött minden rést, kormányozva azt makulátlan, érve fel a léthez, magasztalhatón fogyasztani el akár a lekváros disznókörömpépet. Bárcsak így lett volna, s lettem volna én az akármiislehettemvóna, no de nem lettem, csak tetemem temetem kevergetve keveredett lelkem teremtette keresetlen, megkeseredett, hevesen tekeredett verseleteket. Önhitt sosem voltam, álldogáltam én szépen az ön, meg a hit sorban, aztán valahogy a végére sose jutottam. Hazugságok tengere, tévelygő migráns, színészetből megbukott, próbálkozó ripacs. Hazugnak mást nem mondok, csak tudok egy s mást, s mindezt megtartom magamnak, fordítom magam a falnak, s vezénylem tűzparancsom, ahol azok a bizonyos lovak is halnak.