2016. március 16., szerda

MozizoM


Életem filmjében sohasem voltam a vásznon. Mindig a nézőtéren ültem, füstkarikákat sodorva kezemmel az áramló fénycsóvában. Egykedvűen tömve arcomba a kukoricát. Vártam, véltem, reméltem, de meg nem éltem, hogy a vászonra másszak, hogy szereplője legyek a nagy mozimnak. Kritikusként elemeztem mozdulataim, pedig csak a nézőtérig jutottam. Megbámultam, rácsodálkoztam csetlő-botló hőseimre, csacska poénokat durrogtattam velük, s kacagva engedtem el kezük, hogy bukjanak orra, majd sírtam, és sirattam, patakokban áztatva papírmasé bábjaim, vagy tán csak kukoricám zacskóját gyűrtem pépesre, vesztve el magam a valóság határán... 

Idővel, reméltem szereplővé, s tán rendezővé leszek, de valójában egyre távolodtam... A film forog, az előadás halad. Vártam a végét, reméltem a csattanót, vágytam a nagy drámát, valami vérfagyasztó, vércsorgató döbbenést, a nagy finist, a nagy durranást. Közben a dráma helyett csendesen működni kezdtek a dolgok, a szélsőségek helyett, a hétköznapok vették át az uralmat. A pusztulás vágya helyett a mindennapi betevő uralt el. Mindennapi betevőmet megadta az Úr, pedig nem kértem. Éppen az ellenkezőjét vágytam. Mindezt veszteni el.... 

Beteszem, amit kell, s amikor akarom, és undorodnom kéne tőlem. Undorodni vágyom, mint régen, míg számolhattam a megszámlálhatatlant, elmerítve távolba révedő tudatom, a magány égi tengerében. Aztán itt maradtam, kielégülések és jóllakások, kielégítő és jóllakott mosolyába fulladva. Kísértő holdam sápadt képét, pocsolyámban kutatva... 

Már elfeledtem, hogy miért is nem élek! Már elsodor az öregedés, a jólét, a már vágytalanságtól sem félek. Kukoricázom. Ma is. Kukoricázol velem. Hamis. Gyönyör. Mélabúmra vágyom, de ha bántanál, pöckölve hamut, odébb állok. Bántok, nem bántok, már ihletést, fájdalmat, őrületet, halni vágyást, magamban alig-alig, s csak nagyon haloványan találok. 

Bánom, hogy nem bánom jobban, hogy jó nekem. Bánom, hogy nem bánom, hogy nem fogja senki a kezem. Bánom, hogy ma is megvettem a jegyem. Pedig a vászon helyett, már kifelé lépdelek... 

Már a mozigépész vagyok. Akkurátusan teszem fel filmem. Feledve minden rímem, kapcsolom kerregő masinám. Indítom útjára újabb hazugság folyamán, papírhajóm. A nagy csattanást elnyomják az apró zörejek. Az élet nyikorgása. Távolba csobogó, meggondolatlan csicsergő valósága. 

Még tán virágba is borulnak a fák, még tán csók is rebben számra, még tán be is állok, a most még meghalni nem vágyók sorába. S bamba arccal, üveges szemmel nézlek, kezelve gondosan gépem, lesve boldog rágcsálásod a nézőtéren.

Préselve újabb szusszanásom, restellve újabb dobbanásom, osztva meg hasztalan pupillámon, vásznadra vetülő látomásom...

Nincsenek megjegyzések: