2014. december 26., péntek

Az élet értelme

http://jelenet.blogspot.hu

Egy szakállas, ámde borotválható „bölcselkedésből” kiindulva szabadon, kétféle életképes ember típus szívja levegőnket bolygónkon. „Aki azért él, hogy egyen, és aki azért eszik, hogy éljen.”

Előbbi habzsolja az életet, nagykanállal, avagy kevésbé sikeres, s így csak görcsölve tör az áhított cél felé, próbálva zárkózni a sorba fel, erőltetett mosollyal szorongatva kicsiny kanalát. Csekély kételyét nem kívánatos légyként, könnyed mozdulattal hessenti el, vagy épp zúzza pacává, hogy arcán redőkbe ne ránduljon e rovarszerű félelem szikra.
Utóbbi tisztábban lát, többet ért. Megél gyönyöröket, kócolja felszínét léte sodra, de nyomasztó kérdéseit feltárni meri, keserű poharát gyakran tölti újra. Mégis kötelességének tartja lenni. A megkezdett játszmát, képzelt szabályai mentén játszani végig. Hitet keresve magában, másban, társat, kötődést, családot, templomot építve fel, s mutatva ugyan zavaros irányban tekergő, de legalább látható utat, az utána baktatóknak.

Mindannyian egy sárkupacból gyúrattunk. Mégis annyiféleként keressük az irányt. Megszórattunk egy csipetnyi vággyal, gyötrelemmel, kávéskanálnyi kísértés is kellett, majd hanyagul, amúgy rusztikusan gyúrtak minden kupacba, egy-egy árva lelket.

S hogy van e reinkarnáció, újjászületés? Hogyan lehetne ez kérdés? Ugyan a technikai részleteken hosszasan csámcsoghatnánk, okosakat durrantva a hozzá nem értés bűzös mocsarában elégedetten fetrengve, de ha másra hagynánk e dagadó kosarat, tán összerakhatjuk azt, mi nekünk valójában érthetőként adatott. Többek kell legyünk, mint egy spermából fakadó, majd elrothadó sárkupac. A keresztények is hiszik, hogy ott a mennyország. Az pedig szerintem részletkérdés, hogy a lelkünk ott időzik, avagy más folytatás következik a halál után. Olyannyira ködbe vész mindegyik elmélet, hogy egy mosollyal le is zárhatjuk a közöttük fennálló hasonlóságokat, eltéréseket. Népbutítás minden ezen túlmenő, különösen a kijelentő módú okfejtés. Hisz honnan is tudhatnák?

Életünk értelme maga a sodródás. Sár testünk kopik, málik a folyóban hánykolódva. Remélhetjük, hogy felbukkan a végén belül az igazgyöngy, de mint tudható, abba a kis piszokba a kagyló is kis híján belepusztul. Mi viszont biztosan, és a gyöngy sem garantált. Sodródunk, mocskoljuk körülöttünk a tiszta habokat, van ki a nyugodtabb részek felé kormányoz, van ki a sziklának veri testét, sürgetve az azonos kifejletet. Van ki üledékként, csendben tespedni vágyik, van ki eltorlaszolná a folyót, ha erejéből telne, s van ki ernyedten vegyül a habokkal. Mindennek értelme az elveszett értelmünkre lelni, s térben, időben, állagban, szintünknek megfelelően, ezt teremtőnk arcára kenni.

Úgy vélem, valami kegyetlen lecke ez nekünk. Szarkupac, helyenként nyalogatásra csábító cukormázzal. Sokszor többre érdemes szellemek, mocskos, gyarló, habzsoló, fröcskölő, földi vággyal. S ráadásként közösségben élhetjük meg mindezt, ami csodás!

Nem! Hazudtam! Nem az! Ez a legnagyobb átverés! A kötődni vágyás, akár a családhoz, párkapcsolathoz, társasághoz, barátokhoz, valláshoz, vagy egy kitűnő internetes közösséghez, fantomvilághoz, szektához, vagy akár csak egy sport, foglalkozás, érdek kapcsán szerveződő csoporthoz. A legnagyobb csapda, ami erőt, megnyugvást, békét kínál, miközben minden esélyed elveszi a magasabb szintre emelkedéstől! Kizárólag ha magadban is megleled a békéd, az utad, a kiteljesedésed, van sanszod meglátni valami mögöttes tartalmat, valamit abból, mit számunkra rejt a lét, vagy épp a léttelenség. Míg ezt meg nem érted, marad a felszín nyalogatása!

S ha majd egyszer büszkén, öntudattal, megvilágosodva, végre áttörsz a felszínen, magasztosan, az emberi létezés határait magasan meghaladva, akkor, és csakis akkor, végre tövig merítheted mohó nyelved, a cukormáz alatti szarkupacban!

Aztán ugyi, kinek-kinek, kedve szerint, a választás lehetősége adott…

Nincsenek megjegyzések: