2013. április 4., csütörtök

Önsorsrontó



Nézem a fákat. Fák itt, fuck ott. Amott facsemeték állnak, csemetéink mellettük, csatarendbe szublimálnak. Galamb a póznán. Csőrével vesztét keresőst játszik. Minimál fajtársunk lába a kukából, épp hogy csak kilátszik. Idősb fák vetik árnyuk óvón rájuk, behódolva az uralkodó ifjú szélnek, lomhán fordítva láthatatlan orcájuk. Csak az éj leple alatt mormolják imáik, s családjuk temetetlen teteme felett, csendesen félnek.

Felhő, ború, gyerekricsaj. Álom, bánat, élni akar  Magára hagyott  befelé pityergő, ártatlan gyermek. Elé állított hegyek, dombok, vermek. Hitté kovácsolt félelmek, vakká koptatott értelmek. Küzdj, és bízva bízzál, vagy csak lazulj, s bulizva bulizzál. Görcsbe rándul agyam, fogyasztva bármely alternatívát. Talán meg kéne kérdeznem a mellékhatásokról kezelő orvosom, gyógyszerészem, vagy valamely alám merült dívát.

Attól félek, hogy már nem félek. Csak elfáradtam. Több mint elég sanszot adtam, míg tenni, megtörténni, megteremni, vágyni, akarni, kiforrni, építeni vagy pusztítani, szeretni és gyűlölni, felfalni, emészteni, okádni, kábulni, örömbe hemperedni, fájdalommal könnyezni, okosnak látszani, hasznosnak tűnni, sorba beállni, sorból kitűnni, sortűzben eltűnni, sorstalan ingujjam mégis csak feltűrni, lombok alatt csak csendben ülni, magányomba merülni, vagy épp társas lénynek tűnve, fajtársaimmal együtt repülni, oly sok esélyt hagytam.

Lágyan ring a sok tudatomra rakódott háj. Tudom, a lovakat lelövik, de mi a helyzet a zsírdisznókkal? S hol kezdődik a szexuális ragadozó fogalma? Felel a fától megtett távolságért, az a bizonyos leesett alma? Vagy álljon neki rettenet módon elrágni őse törzsét, bizonyítván megvetését? Tán teremjen fává, hordozva minden hibás gént, susogva kicsit a szélben, hullajtva újabb termést, hagyva a továbblépést az utókorra? Avagy duzzogva feküdjön a sárban, s szellemi magaslatokban rohadjon el magányában?

Ellenben pusztulása lehet elegáns is. Az almalé finom. S talán még Ádám sem kapott volna a fejére érte. Sem ostobán áthárított szidást, sem újabb fájdalmasan ráhulló gyümölcsöt, ha módjában áll az oly csábítót, almalé formájában szürcsölni el.

S ha már a Teremtőnél járunk. Mr. Jézus, meg az ő halála. Szörnyen erőltetett tanítás, hogy feláldozta magát bűneinkért. Mi van? Kinek? Kiért? Miért? Hogy Isten feláldozta a Fiát? Hogy ez bűntudatra kárhoztat minket? Mi ez a feneketlenül ostoba magyarázat? Szögezzük le. A teremtést Isten cseszte el. Talán vállalhatná is a balhét maga érte. Én ziher hogy nem kértem, hogy bárki is meghaljon értem. Ha pedig nem kérek egy sört a kocsmában, akkor ne várják el, hogy én fizessem ki.

Mr. Jézus nagy tanító volt. Akinek teljesen szalonképtelen lenne a tanítása, ha való értelmében tárnák elénk. A földi javak birtoklásának megvetésére tanított, ami roppant messze áll a vagyont halmozó egyháztól, vagy a kapitalista, pénzre alapuló világunktól. Az elesettek, kivetettek szeretetére, megsegítésére tanított, ami nem az ő jobbításuk eszköze, hanem a mi, saját érdekeinktől elemelkedésünk leckéje. Ez szintúgy nehezen felfogható embertársaink a sorban a másikat az akciós szőnyegért összetipró, a karácsony meghittségében, a másik asszony oldalába az utolsó barbiért könyöklő mentalitása számára.

A legmeredekebb mégis a harmadik. Bármit is hozott földi léte, bármit is várt el tőle Apja, önnön halálát, végezetül, saját, önálló akarata döntötte el. Emberként, Istenként, Tanítóként, fájó, földi, érző lényként, végső tanításaként, a bármilyen felsőbb érdek, utasítás, elvárás, cél előtt értetlenül álló embertömegek számára, saját áldozatát, saját, feltehetően mindőnk életénél hasznosabb létének utolsó hangjegyeként, távozását látta helyénvalónak. S feladva a leckét minden őt követő intellektusnak, tudván hogy hová vezet útja, s hagyván ezt, Jézus Krisztus, a Megváltó, öngyilkos lett.

Ez van srácok.

2 megjegyzés:

Ötödik Sally írta...

Az egyik legojbb írásod.

Aurora Irrealis írta...

Köszönöm hogy olvastál, s hogy véleményeztél Sally!