2012. május 5., szombat

Tiszavi-rágóm



1.

Sandy izgatottan túrt rakoncátlan tekergő fürtjeibe. Kényszeresen újra számolta gyűrött dobozában, a maradék, még mindig két szál cigarettáját, s már alig várta hogy rágyújthasson, hogy a Keletibe érjen a vonat, s hogy végre ráhathasson, Ő! A reményteli, az oly rég vágyott. Randi volt ez, flegmán, lazára szervezve, mintegy a véletlen sodorta, pusztán, s némiképp prosztón, de főként a belelohalástól tudatosan megfosztón.

Leszállt, remélt, gyújtott, s térült, míg csak nem fordult. Nem fel, s nem jobbra, csak éppen vissza. Majd ismét.
Telefon csörr, kéz remeg, szív dobban, vér tódul, hit koldul, füst kifúj, szexin búgó telefonhang elő.
- Sorry kések! (Mit is remélek!) Tudod, valami közbe... de mindjárt ott. (Pofán vágott szívpislák itt.)
- Oké, várlak! Kisétálok addig, ott leszek ahol a part, és a hó szakad.

Noé épp munka, csajozás, és dugó közben. Pirosnál indul, lépésben. SMS, üvöltő zene, előtte fékező mazsola, és csattanás. Gyorsan kiszáll, ahogy a megdöbbent sértett is. Gyorsan elnézést kér figyelmetlenségéért, és konstatálja, hogy nem történt látható sérülés. Udvarias mosoly, határozott fellépés, s inkább tanácstalanul nem keresve a bajt, mint megnyugodva ül vissza a szenvedő fél, s halad tovább dolgára.

Pár perc múltán, megkésve bár, de törve csak kissé, egy újabb klisé. Első randin, udvariatlan, hirtelen felkapósan, épp csak odabiccentősen, mellé hemperedősen kezdődik ez a bjutiful friendsip.
Bagó szagú fürtök csiklandják Noét két gyors puszi erejéig, s már a forgalommal is foglalkozhat, s adhatja elő lazán. Hisz, hogy is máshogy. Lapos, méltatlan társalgási kísérlet, két művész lélekhez mérten, de hisz nincs is ebben, semmiféle érdem.
Az IKEA parkolóba fordulának, gazdaságos fajta, méla honfitársak legelésznek rajta. Kigondolta Noé, hisz praktikus a lelkem, útba esik az intézmény, hol mégis fedél alá hozhatóak ők így, spontánban, a tömegben ketten.

Semmitmondó szavak tekeredtek nyakukra, s udvariassági körök, de hamar látta a Csábász, hogy kapható a Kedves, s csak akarásán múlik, hogy meddig, s miként szökkenhet szárba ez a neten elvetett magocska. Tudta, Sandy szerelmes lett már belé, beszélgetéseik, írásai kapcsán, de azt is tudta, hogy ebből nagy Ő történet, részéről nem fog kerekedni.
Mégis a vadász jogán, a felkínálkozó vaddal végig kell játszani. Talán tiszteletlenség is lenne hagyni elkocogni a büszke szarvast, mikor már belekacsintott cinkosan a célkeresztünkbe.
Hát egy óvatlan pillanatban, miközben halaszthatatlan telefonját intézi, hisz mint tudjuk munkaidőben zajlik történetünk, a mással beszélgetés falán keresztül, fürkésző, mély pillantással ajándékozza meg Sandyt, majd a kimerevedett valóság képernyőjén nyúlva át, ráteszi kezét a lány, ártatlanságában egy pillanatig rebbenni vágyó kezére. A pár perces telefon, a pillanat, óráknak tűnik számára. Tekintetük elvész, valamely titkos dimenzióban. Szíve kalapál, tenyere izzad, agya kattog. Akarta, de nem hitte, vágyta, de lemondott róla, belevágott, s most úgy tűnik mélyen, és sajnos magába.

Döbbent csend.
- Ezt most miért kellett? Most teljesen összezavartál!
- Miért? Nem esett jól? Nem erre vágytál Te is?

Csendben sétáltak ki az áruház étterméből. A lány agyában harangok szóltak. A fiú kihúzta magát, érezvén: Igen! A célkeresztbe állt, és elegánsan, egy lövéssel terítettem le, ahogy illik!


2.

Hosszas kivárás, várakoztatás, kivárakoztatás, kivéreztetés, újraélesztés, újjá reménykedtettetés, tettetés, eltemettetés, elkedvetlenedés általi halál után... kéz a kézben...
A Tisza-parton mit keresek?

Ölelésbe fulladt kettejük csatája. Hisz láttunk már ilyet. Mikor oktalan, ösztönös, kitöltő, kikötő, az ár után, áll két test, s kettő vágyik, sodródva kuszán. Elvesztek az árnyékok, a fények alatt, nem látszottak a járókelőknek, s nem számított semmi gondolat. Mélyen egymásban, a nyilvános sétányon, szemérmetlen keresve gyenge pontot a másik, szintén kereső, verdeső magányon.

Sirályok, remények, útpadkák, felhajtott sörök, elhajtott kételyek, sodort, és elszívott vágányok.
- Jó lenne ha felmehetnénk hozzám! Kívánlak!
- Akkor tegyünk úgy!
- Nem lehet! A lakótársam... tulajdonképpen az ő lakása. Nem venné jó néven.
- Csak lakótárs?
- Persze!! Oda van a verseimért! Csak ezért segít! De próbálok elmenni, melót, lakást keresni!

Szótlan lépkedtek az állomás felé, miközben Sandy telefonja csörrent.
- Jól van! Oké! Hagyjál! Majd megyek! Az állomásra. Senkivel. Sétálok.

- Pár perc van még a vonatig. Gyere, sétálj ki velem odáig.
- Oké!

A lány minden pillanatban kereste a lehetőséget hogy bújjon, hogy érezze az újonnan felfedezett férfit.
- Mondd csak, biztos nincs köztetek semmi a lakótársaddal?
- Persze hogy nincs! Bélával? Undorító is lenne. Ez az igazság. Soha nem is volt, és nem is lesz! Csak most nem volt hová mennem.
- Ez akkor is gáz! Ő biztosan szeretne többet! Férfi. Nem Teréz anya.

A vasúti aluljáróban egy férfialak tűnt fel, sietős léptekkel haladva feléjük. Sandy riadtan dobta el Noé kezét, s rémülten nézett körbe, keresve a menekülés útját... Nem találta!
Béla pár méterre állt meg tőlük, szikrázó tekintettel.
- Te mi a csudát keresel itt? - kérdezte Sandy.
- Hogy mit? Téged... Titeket! Na mi van? Ez az új kanod? Akkor menjél is hozzá lakni! Tudod Te, hogy ő eltartatja magát? - fordult Noéhoz.
- Szia! Noé vagyok! - nyújtott kezet, mely nem nyert fogadtatást.
- Menj haza! Majd megyek, és megbeszéljük!
- Hogy képzeled ezt? Remélem nem az én lakásomban dugtatok!? - vágta csípőre sértődötten kezét Béla, Forrest Gump közlegény gyengébb pillanatait idézve elénk.
- Szerintem lesz mit megbeszélnetek! - mondta Noé.
- Menj már haza! - kiabált a lány Gumpnak.

Noé már Pesten ült a villamoson, mikor Sandy hívta.
- Kidobott! Nincs hová mennem! Felülök az utolsó vonatra és akkor még ma este fel tudok menni Pestre. Aztán hívom barátnémat... vagy.... alhatok nálad? Csak ma? És nem is tudom mivel kell közlekednem ha felérek a városba...
- Na ez szép! Gyere! Eléd megyek az állomásra!


3.

- Az a baj, hogy tudom nem számíthatok rád, de mégis vágylak! Utállak ezért! - mondta a lány, fejét a fiú vállához fúrva.
Zenét hallgattak, füvet szívtak, ittak, szeretkeztek, ostobaságokat beszéltek, a világot megrengetően súlyos gondolatokat öklendtek fel, s mihaszna ihletve egymást, vágyták az egymástalanságot, a súlytalanságot, a gomolyogva távolodó valóságtalanságot.
Szavakat szakítottak ki egymás agyából. Fennkölteket, melyekre fenn sokat nem költöttek, de itt gyarló emberi szavakban viszont formát, illetve nyelvet öltöttek.

Kábulat és révület, agy a sutban. Uralkodj rajtam, törj meg, alázz meg! Sikította szótlan a lány teste. Pillangó ízű hasa rebbent a holdfényben, s Tiszavirágként veszni vágyott.
Együttlétük közben a fiú már tudta, eddig meg nem hódított részeit is meg kell szerezze, kell hogy uralja, kell hogy magáévá tegye. Volt már övé a szíve, az agya, a vágya, az álma, a melle, a puncija, a lába, a szája... most a fenekén volt a sor.

Az első ijedtség után, Sandy átadta magát a gondolatnak, ráhangolódott... érezni akarta magában Noét! Elveszve a vágyban, már nem érdekelték a technikai részletek, csak ösztönei uralkodtak! A tempó pedig fokozódott! A lány tagjai érzéketlenné váltak, pusztán egy, megnevezhetetlen, remegő, földöntúli érzékké vált egész lényében. A teste rázkódni kezdett, artikulálatlan hangok törtek fel torkából, míg az annyira félt formája a behatolásnak, új távlatokat nyitva meg, juttatta el a csúcsok csúcsáig.
- Egy kurva a seggem! - szólt a költőnő, összefoglalva a miheztartás végett, s pihegve feküdt Noé karjaiban.

A csillagokat nézték, ahogy kitöltik fényükkel a világmindenséget, összetartozva, s mégis nagyon távol egymástól. S csak minket ámítanak e csodás összképpel...
Tudta, többé nem látja a fiút.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

zseniális, tehetséges, képgazdag, költői

Aurora Irrealis írta...

Örvendek hogy olvastál, hogy megszólított, s hogy megszólítottál!