2011. október 12., szerda

Isten, Halál, Szerelem III / III.

A Szerelem


                 A három, engem leginkább foglalkoztató, s véleményem szerint a világot is mozgató téma körüli eszmefuttatásom, vagyis az Isten-Hit, az Élet-Halál, és a Szerelem-Vágyak kérdése közül, nem véletlenül maradt harmadiknak, a talán meglepő módon a legkomplikáltabb, a Szerelem. Ez a mindent felülmúló, mindent túlélő, minden felett álló, mindennél megmagyarázhatatlanabb, e legmélyebb, és legmagasztosabb, ez az értelem legfelsőbb szintjén értelmetlen, mindent vivő, csak nekünk megadatott misztérium, melynél nincsen elképesztőbb e létben, s mely mind térben, mind időben túlmutat az előző kettőn!

                Ha az élet értelmét keressük, élni, embernek lenni, megélni a fájdalmat, a mélységeket, a magasságokat, akkor nagyon-nagyon fontos része, az érzelmeink kiteljesedése. Sokak nagyon könnyedén bánnak ezzel a szóval. Állítják, könnyen esnek szerelembe, azt gondolják, x alkalommal voltak már szerelmesek. Ezek az emberek nem voltak még valójában azok sosem. Azt hiszem, talán a magyar nyelv is, minden szépsége, színessége mellett is, túl szegényes ennek kifejezéséhez. A szerelem, vagy a szeretet sok formájáról beszélhetnénk, ahogy a barátságéról is. Rengetegen tévesen használják ezeket a kifejezéseket. Dobálóznak a barátság szóval, ami pedig szintén, sokkal-sokkal mélyebb, sokkal több, mind a „lightos” ismeretség, haverság. Állítják, hogy mennyi barátjuk van, pedig aki azt hiszi, hogy egy vagy két igaz barátjánál több adatott az életében, annak egy sincs! Sőt, fogalma sincs, hogy ez a fogalom mit jelent. Ugyanez a helyzet a Szerelemmel.
                Rengeteg féle szintje van a szeretetnek. Könnyen összekeverhetjük a vágyat, a szexuális felindulást, a birtoklási vágyat, a férfiúi dominancia vágyat, a női kapaszkodást, a kétségbeesést, a párkapcsolatra való kényszeres rászorultságot. Ezt mind-mind hajlamosak az emberek összekeverni. Nem is tudom, a szeretet fokozatait, hogyan fejezhetnénk ki a magyar nyelvben? Kedvelhetsz valakit, majd akár „lájkolhatod” őt, legalábbis jobban, mint az emberek többségét, majd eljuthatsz egyfajta szeretetig, egy jó szándékig a másik iránt, és csak valahol ezután jó néhány lépcsőfokkal, ahogy haladunk fölfelé, ezen a hatalmas hegyen, a magasban elveszve a felhők között, egyszer csak felérünk az őszinte szeretet szintjére. Ez már ritka, ahogy a levegő is ebben a magasságban! Sokszor el is bizonytalanodom, hogy mennyire is van ez jelen a mai világban? Ez a szint már nem számító, nem viszonzást váró. Hiszen a legnagyobb önzés, önzetlennek tűnni, mert akkor cserébe, azt várjuk el, hogy szeressenek minket! Ennél nincsen önzőbb, aljasabb, az ember kicsinyességét felfedő viselkedés. Megpróbálni megvásárolni az érzelmeket, be nem vallottan, titkoltan, hátulról mellbe. Néha azt gondolom, hogy az önzetlen szeretet, Teréz anya, Gandhi, és még talán néhány, az ő szintjükre jutott névtelen ember csodáján kívül, fel sem lelhető. Csak nézzünk magunkba! Mennyire is vagyunk önzetlenek? Csak nem hazudunk önmagunknak!? Reméljük! Önzőek, számítóak, ösztönösen önfenntartóak kapcsolataink.
                Az említett, felhők közé tartó lépcsőn, komoly foghíjjak vannak. Elvesztek a legszebb fokok. Csak elménk kreálmánya, hogy ez végigjárható, de jó ebben hinni, szükség van erre, már csak tudatunk teremtő erejében bizakodva is! Viszont ha tovább akarunk haladni, a fellegekbe burkolózott szentély felé, akkor keresztül kell jussunk, ezeken a hiányzó részeken. Ezzel nem lesz gondunk, mert ezen a szinten már szárnyakat kapunk, és könnyedén rebbenünk át az elképzelt, és az el sem képzelt fokokon is. Ezért van az, hogy innen már a többi ilyen megfoghatatlan. Aki efölötti dolgokat él meg, az már távolról sem áll két lábbal a talajon, s magasról, igen nagy zuhanást lehet produkálni. (Vigyázat lent, a tetőn dolgoznak!) Elkezdünk valakire jobban vágyni, nagyon szeretni őt, s ha létezik is az önzetlen szeretet, az önzetlen Szerelem már biztosan NEM! Átrebbenünk néhány lépcső romjai felett, a magaslat felé törünk, és elhisszük, hogy szerelmesek vagyunk. Imádjuk a „célszemély” minden porcikáját, testi-lelki valóját, s megmagyarázhatatlan fonódunk össze. Ez gyönyör, ez fantasztikus élmény, ez jobb mindennél, ez drog!
                Ha te valaha, könnyen túl tudtál lépni rajta, ha el tudtad fogadni, hogy vége, hogy a szerelmed nem téged szeret, vagy ki tudtad mondani, hogy szeretlek, majd azt, hogy vége, akkor az, nem szerelem volt. Az valami más volt. Csak vágy, csak valamely fent említett gyarlóság. A Szerelem sajnos, életfogytig fáj! A Szerelemnek semmi köze az értelemhez, és semmi köze a barátsághoz, vagy a szeretethez. Ne hitegesd magad ezzel! Megtagadhattad párod, de akkor az nem szerelem volt, ha elmúlt a láng, akkor az nem szerelem volt, ha azt mondod, maradjunk barátok (No ez a legviccesebb!), akkor természetesen az NEM szerelem volt. S ahogy igaz barát sem lehet az életed során több mint egy vagy kettő, az igaz Szerelem sem találhat rád, csak egyszer, esetleg ha végtelenül kiszemeltek maguknak az égiek, akkor kaphatsz talán még egy repetát, de feltehetően csak évek múltán, rálátásból fogod tudni eldönteni, hogy mi is volt egy-egy kapcsolatod, hogy Szerelem talált-e rád, vagy valami más!? Míg ott vagy, elvakít a vágy, a szenvedély, majd a csalódás.
                Váratlanul, megmagyarázhatatlanul érkezik, mindent elsöpör az útjából, a fellegekbe repít, majd mikor elszakítanak tőle, kitépi szárnyadat, szabadon hagy zuhanni, s amit megélsz, sokkal inkább rokon a vérengző őrülettel, a szenvedélyes gyűlölettel, mint az ártatlan, végig simogató szeretettel. Annak ellenére, hogy az életem, a lelkem, a lényem szakadt darabokra ebben a viharban, úgy gondolom, meg kellett éljem ezt az érzést! Már csak a törött cserepeken lépkedek mezítláb, topogok a sötétben, nem találva az utat. Belém hasít, vérzik, minden egyes emlékszilánk. Lelkek egybeforrása, s az égiek játéka mindez, mely sehová be nem sorolható. Olyan mint egy láthatatlan, halálos kór, és ellenállhatatlan drog egyben. Azt hiszem, ebben felőrlődni, a legszebb öngyilkosság!
               
                Élhetsz vakon, laposan, élhetsz elhitetve magaddal, hogy boldog vagy, élhetsz a modern nőietlen-nőisség szingli tagjaként, kifacsarodott értékrendű netes ismerkedési oldalak eggyel többen vagyunk középkorú tagjaként, elhitetve magaddal, hogy nem préda vagy, hanem vadász. Azt gondolod, hogy az érzelmeidet óvod, de így elvesztesz mindent, amit csak elveszteni nőnek ellehet. Megteheted, de ne feledd, hogy generációtokon keresztül szűnik meg létezni a nagybetűs Nő! Elveszejtitek! Diktáltok, és ehhez hozzáalacsonyodik a férfi. Ocsmány, alantas, egymásra vadászó hímek és nőstények leszünk. A harmincas, negyvenes szinglik, tele fájdalommal és sebekkel, tele hazugsággal, önámítással, sorban állnak az újabb sérülésért. A krémjük az vallja, én ezt így akarom! Ez nekem így jó! Megkapom az ágyban azt, amire szükségem van! Elveszem! A többi nem számít, leszarom. Körülbástyáztam lelkem hidegséggel, bagófüstbe burkolózom, óvom magam, rutinosan előadott, élőhalott párzó mozdulatokba karmolom magam… mert az Jó!
               
                Én azt gondolom, nem kéne a túlélésre játszanunk! Hagynunk kellene, hogy széttépjen a vihar! Nem az olcsó, hétköznapi csalódásokban őrlődni fel, hanem lángolni a valódi Szerelemben, és CSAK abban! Élhetünk a kérdéseket elkerülve, vagy támadhatjuk az Istent. Kezünkbe vehetjük saját Halálunkat, megélhetjük a pusztító Szerelmet, a túl nem élhetőt. A mi választásunk, a mi életünk!
                Én, a magam kicsiny teremtmény módján, csak annyit remélhetek e földi létben, hogy magam véshetem, büszkén, az olcsó, gyalulatlan fejfámba, hogy ez az Ember felvállalva magát, egyenes gerinccel volt gyarló, perverz, őrült, és nyílt tekintettel nézett, rezzenéstelenül, nem holmi ijedt játékszerként, az Isten, a Halál, és a Szerelem szemébe!

8 megjegyzés:

Agnes. írta...

Tokeletes, ahogy van.Mindenben egyetertek Veled.

Aurora Irrealis írta...

Megtisztelő! Örülök hogy olvasol!

Nagy Farkas Dudás Erika írta...

Igazad van. Nincs mit hozzátenni. És jó, hogy így van kitalálva.

Aurora Irrealis írta...

Mindennel együtt ez a nagybetűs Élet. Talán jobban is lehetne összerakva, de ez jutott nekünk! Max. lehetünk lázongó kis hangyák.... míg rá nem ununk...

Din írta...

Mi van akkor ha a szerelem nem is létezik?
Mert a szerelem valami magasabb dolog ami nem ismer sem dacot sem gőgöt a szerelem engedi önmagát adni a másiknak , ha kell elenged.
De a legfőbb dolga ,hogy megbocsát és akkor is fogja valaki kezét ha az rosszul lép ...

Aurora Irrealis írta...

Te az odaadó szeretetről beszélsz!
Össze nem keverendő!
A Szerelem pedig egy gyilkos!
Gyönyörrel, és marcangolással.
Birtoklással, felfalással, szívmeghasadással.

Ön és közveszélyes, el nem kerülendő betegségünk! ;-)

Din írta...

Nem! Az igazi szerelemben nincs birtoklási vágy ha valakit szeretsz útnak engeded.
Mert annyira szereted, hogy engeded önmagának lenni.
Az Én felfogásomban ha már birtokolsz valamit az nem szerelem:)
De nem is kell az a szerelem az csak egy köd ami ellep és nem látsz át rajta.És úgyis tova száll elég csak hinni bízni valakiben és élvezni a létét lényét .
Elfogadni az agyát a gondolatait úgy szeretni amilyen.

Aurora Irrealis írta...

Jó az amit rajzolsz!
Éld meg, az a tuti!
Liliomtiprásnak érezném, ha másként érvelnék! ;-)