2011. október 7., péntek

Isten, Halál, Szerelem III / I.

Az Isten


                Sokunk dilemmája, örök kérdése, támasza, mankója, a hit, a vallás, az Isten. A keresztény vallás alap tézise, hogy bűnös vagy. Alapja, hogy már elcseszted, aztán próbálkozz ezt helyrehozni. Elküldte nekünk a Fiát, hagyta, hogy megöljék, és legyen emiatt életfogytig bűntudatunk. Isten teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk, de azért legyen ez a mi hibánk! A szabad akarat az, amit ilyenkor sokak emlegetnek, jogosan, de térjünk vissza az alapokhoz.
                Van-e egyáltalán Isten? Ha közel áll hozzánk a gondolat, hogy a világban okkal történnek az események, esetleg szándékkal, hogy többek vagyunk, mint testi létünk, hogy az emberi szellem, egy sokkal magasztosabb dolog, mint egy porhüvely, ha egyáltalán belátjuk, hogy energiák vesznek minket körül, örvénylenek, hogy magunk is azok vagyunk, és hogy minden folyamat valahonnan valahová tart, akkor kellett, hogy kezdete is legyen. A kezdet pedig mi okból történt? Pusztán egy véletlen? Nincsenek véletlenek! Valaki el kellett indítsa ezt a folyamatot! Nem feltétlenül egy fényben úszó, fehér csuhás, vén, szakállas férfi, de valaki el kellett, hogy indítsa, és ezt (Őt) akár nevezhetjük Istennek is. A folyamat kezdetén, pusztán csak reálisan végiggondolva, mielőtt kialakult, ami kialakult, ha hiszünk az evolúcióban, ha nem, egy teremtő akarat, egy formáló kéz, egy indító szikra, valami kellett, és ezt (Őt) nevezhetjük akár Istennek is.
                Ezt megelőzően, egy minden polaritástól mentes űr, a nihil, a semmi tengere felett, csak Isten teremtő lelke lebeg. Ez a béke állapota. Miért is bontanánk ezt meg? Talán sokan ebbe is vágyunk vissza! Ellenben a mi Istenünk nem bírt magával, teremteni vágyott. Bármifajta elméletben is hiszünk, ez a teremtő akarat, az idézőjeles semmiből, létrehozott valamit. Ez a szikra, elindított egy futótüzet. Ez a kéz, megformálta az alaktalan, élettelen agyagot. Persze értékelhetjük ezt, s büszkék lehetünk a teremtésre. Akár hét nap alatt, akár máshogyan, milyen csodálatos dolgokat alkotott. Az emberi lény, az emberi szellem, a művészetek, a gyönyörű hegyormok, a tengerek, a szépséges Nők, álmokat megvalósító lehetőségek, beteljesíthető ambíciók végtelen tárháza, s most itt szándékosan nem sorolom fel a rengeteg negatívumot. Pusztán csak gondoljuk végig, hogy ezen pozitív dolgok létrejötte, a végtelen béke és nyugalom állapotából, valami anyagit, létezőt, pozitív előjelűt kreált. A világban viszont minden az egyensúlyra törekszik. Minden próbál a legbiztosabb pont felé haladni, megtalálni a nyugalmat, legurulni a lejtőn, elcsendesülni. Minden megbontott béke, követeli az ellenpólusát, és hát, kinek is kéne ezzel jobban tisztában lenni, mint Istennek!? Mégis megtette, amit megtett! Kibillentette a libikókát az egyensúlyából, letaszítva az épp ott játszó békét. Isten pusztán önös vágya, saját öröme, teremtő késztetése által, elkövette az első bűnt! (Tehát nem az ember!) Megalapozta minden létező baj forrását. A természet egyensúlyra törekvéséből fakadóan, azóta is, minden pozitív, minden jó, megköveteli az ellentételezését is. Minden visszaüt, visszabillen, visszaesik. Isten, a balga jóakaratával, kibillentette egyensúlyából a világmindenséget! Lehet, pusztán csak mert játszótársakra vágyott. Ő egy hatalmas gyermek, aki a tiltott játékkal matat, s boldogsága felhőtlen, míg észre nem veszi, hogy felgyújtotta a házat.
                A gonosz, az örök kérdés, az örök számonkérés, mi bűnt követtünk el, bocsánatért kell hát esdekeljünk, meg kell bánjuk bűneinket. S miért is mi kezdjük? Isten bocsánatkérése hol marad? A teremtéskor feltételeztük a semmit, a békét, Isten lelkét a semmi tengere felett. Ott volt az Ige, a teremtő akarat, a puska a színpadon. Hát el is sült, és alkotni kezdett. Akkor honnan máshonnan is jöhetett volna a gonosz, az összes rossz a világba? A mocsok, az aljasság, az árulás, a megcsalás, a fájdalom, a betegség, a háborúk, a gyűlölet? Az egyetlen logikus válasz, mindez Istenben, mindig is létezett. Hiszen belőle fakadt, ahogy annyi szép, és jó. Nem volt külön kis polc, nem volt külön mellette az alattomos kisördög. Mindezek csak későbbi találmányok. Ő volt csak ott! Belőle fakadtak a hegyek, a tengerek, a férfi, a nő, a jó, ahogyan a rossz is. Ahogyan minden gyűlölet, mocsok, és minden bűn is.

                Kérdem én, tisztelt bíróság, mi alapja ezek után, bármifajta számonkérésnek? Belőle fakadt, a kezünkbe adta. Él a szabad akarat, valóban, viszont a szabad akarat nála is ott volt! Esetleg nem kellett volna belátni, hogy létrehozni Barbit és Kent, nem is olyan vicces, ha ezzel együtt létrejön, a sok gonosz is! Talán bölcsebbnek kellene lenni annak, aki világokat lát neki teremteni. Az pedig már végképp vicc, hogy valaki saját hibáit kérje számon, máson!
                Nem! Azt hiszem, ne feltételezzük, hogy pusztán egy bohóc lenne Isten, de mindenféleképpen gyermeteg lélek! Így feltehetően azok is teremtődtek az Ő mintájára, akik ehhez hasonlatosak. Tudjátok, boldogok a lelki szegények, övék a mennyek országa. Hogy miért? Mert ők fel sem teszik a kérdéseket. Hisz így lehet sokkal boldogabb az életed. Nem keresve válaszokat. Ha megmaradsz birkának, vagy éppen áldozati báránynak. Természetesen itt csak okoskodásról, emberi elméletekről beszélhetünk, mivel Istenről bizonyossága nincsen senkinek. Még ha néhány ember, aki egész életét ennek áldozta, már látomásokkal is bír, és ezeket megélni véli, valójában ez nem adatott meg nekünk, hisz Ő rejtőzködő típus.
                Egy kedvenc sztorim szerint, mikor felkerül egy ember az Úr elé, sírva hullik térdre, és kezd szabadkozni. Bocsáss meg Istenem! Tudom, hogy ezt tettem, meg azt tettem, de hát nem akartam, és hát az azért történt, mert... és így tovább. Mire Isten a szavába vág. Tudom fiam, tudom, ne is folytasd, hisz én látok mindent! Láttam minden hibádat és bűnödet, de láttam mindezek okát is. Láttam mit miért teszel, és megértelek. Látom a jó oldaladat is, így nem is tudnálak megítélni, csak fiamként megérteni. Viszont a rossz hír az, hogy mindenképpen döntenünk kell, hogy mennyország, vagy kárhozat, és ezért egy emberekből álló tanács elé kell járulnod, akik lesznek hivatottak ítélkezni feletted, a földi cselekedeteid alapján... Ez egy nagyon szomorú vicc, amiben sok minden benne van.
                Istenünk álláspontját persze nem ismerhetjük, de olybá tűnik, valahová el is bujdosott, látva, mit is hoztak ki mindebből az emberek. Miközben embertömegeknek ez a támasz, a kapaszkodó, a kis korlát a mozgássérült WC-ben. Rendkívül elgondolkodtató, hogy milyen hisztéria követi mindezt. Ha az ember ennyire elveszett, akkor viszont itt már komoly gyártási hibáról beszélhetünk, és mégiscsak elő kéne vennünk a gyártószalag készítőjét, ha még él szegény egyáltalán. Nagyon remélem, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy csak bábuk vagyunk, és Isten remekül mulat ezen a balga játékon, ami itt folyik. Ez tudom, meglehetősen rosszindulatú feltételezés lenne, viszont megmagyarázná minden további bűneinket.
                Mindenki tele van sérelemmel, fájdalommal, mindenkinek meg van a maga keresztje, nekem is, és igen, felnőtt emberként el kell vinni a balhét! Fel kell vállalni a cselekedeteinket! Ez így van! Ez jutott nekünk itt a földi létben. Viszont ha egyszer ott leszek, Isten előtt, egészen biztosan, hosszan a szemébe nézek, amiben benne lesz minden megvetésem, sajnálatom, gyűlöletem, és minden megbocsátásom is gyarlóságáért.

                Persze megbocsátóbb vallások is vannak. Sokféleképpen járják körül Isten kérdését. Sokak szerint bennük lakozik, vagy a természetben. Vagy éppen, pusztán csak felügyeli, a ventiláló körforgásban, lelkük újra meg újra megtisztulásának folyamatát. Az ember elméleteket gyárt, Isten pedig rejtőzködik. Az ember elköveti a bűnöket, Isten szintúgy. A valódi kérdés pedig a lelkünk. A lelkünk felsőbbrendűsége! Az életünk értelme, a halálunk értelme, s az életünkben megélt szenvedélyek értelme. Mindezen kérdések persze megválaszolhatatlan mozgatórugóként nyikorogva ringanak matracunk mélyén.
                Egy biztos, én nem kértem senki áldozatát a bűneimért! Végképp nem kértem, hogy egy embert, egy keresztre szegezzenek miattam. Legyen ez annak a bűne, aki elkövette, elrendelte, megengedte, nekem megvannak a sajátjaim. Aztán, majd találkozunk a kasszánál!

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hm, érdekes az írásod mindenképp. Engem is foglalkoztat ez a téma, ami egyébként elég mély, de szépen kifejtetted az álláspontod, ez is egy vélemény. Látom, hogy belátod, Isten létezik, sőt keresztényi nézeteket vallasz, meg sem kérdőjelezted sem Isten, sem Krisztus létezését. Engedelemeddel azonban lenne egy-két megállapításom. Félreértés ne essék, én senkit sem próbálok megtéríteni, csak reagálok arra, amit írtál, bár nem kérted, de feltételezem, hogyha megosztod másokkal a gondolataid, érdekelnek a visszajelzések is.

Nem szeretnék keresztényi tanításokba belemenni, egyrészt nem tudom, te mennyire vagy benne otthon, másrészt tudom, hogy én sem tudnék elég mélyrehatóan érvelni, így csak a "mezei" álláspontomról lesz szó, bár némi teológiai alapokkal azért rendelkezem.
A szabad akaratot említetted, ami -keverve egy kis predestinációval- elég nehezen felfogható, értelmezhető az élet tükrében. Kicsit csapongok, de hirtelen nem tudom, hogy a dolognak melyik végén kezdjem a mondandóm. Isten emgteremti az embert. Szerinted ezt játékból teszi, puszta "mggondolatlanságból", önös édekből, és említed a tökéletes, békés állapotot, amit eme cselekedetével megbontott. Isten tényleg azért teremtette az embert mert "magányos" volt, pontosabban azért, mert hozzá hasonlóan intelligens lényekkel akarta magát körülvenni. Ezt mi magunkon is tapasztaljuk, az ember olyan intelligenciájú emberek között érzi jól magát, amilyen ő maga is (ezeket is vonzzuk, ez más kérdés). Megteremti az embert a többi állat, élőlény tökéletes harmóniájának megteremtése után (abban egyetértek teljes mértékben, hogy minden az egyensúlyra törekszik, a természetben pedig ez tökéletesen érvényesül) megteremti az embert, hogy hasonló lényekkel legyen körülvéve. Az ember is egy állat, de sajátossága az a bizonyos szabad akarat, ami megkülönbözteti az összes többi élőlénytől. Miért adott szabad akaratot Isten? Említetted, úgy érzed, hogy bábukként rángat minket, na pont azért adott szabad akaratot, hogy ez ne történhessen meg. Isten a tökéletes jó, és szeretni akart/akar minket, a szeretet jó, mindennél fontosabb (ez vitán kívüli, aki nem ezt állítja, az csak azért, mert nem igazán érezte még -sajnálatos módon), és Isten feltételezi a teremtéskor, hogy a hozzá hasonló intelligens lény majd ugyanúgy, olyan tisztán és feltétel nélkül fogja szeretni Őt, ahogy Ő is minket. Az viszont nem "poén" neki, ha nem ad szabad akaratot, és belénk programozza, hogy "SZERESS". Ezt nem teszi meg, feltételezi, tehát a teremtés nem bűn részéről, hanem egy hatalmas kockázatvállalás, hiszen mi van, ha az ember szabad akaratból esetleg mégsem szeretné őt? Ez közvetve bizonyossá válik a bűnesettel (szabad akarat tulajdonképp a döntés a szeretetre, ne menjünk bele a biokémiai hátterébe, az már természeti mechanizmus, nem isteni beavatkozás, valamint szabad akaratunk van választani Istent vagy nem Istent.

Névtelen írta...

Most rátérek kicsit a Sátánra. Isten teremtményei az angyalok, bár egészen már kategória, mint az ember. Ők transzcendens lények, akik szintén szabad akarattal rendelkeznek, viszont nekik nagyobb hataluk van az embernél, őket Isten nem azért teremtette valószínűleg, hogy szeressék egymást közösen, és így éljenek a tökéletes harmóniában az örökkévalóságig, hanem egyéb okokból, sajnos itt a teológiai tudásm hiányosságai megmutatkoznak. De a szabad akarat megjelent, és a mérlegnek két oldala van: ahol van jó, ott kell lennie rossznak is, ez is az egyenlőség része, ha nem lenne rossz, jó sem lenne, Isten a tökéletes jó, ergo kell lennie tökletes rossznak is: Sátán, mint az angyal lázadása, és a Pokolba üzetése. Megtörtént, és innentől nem szorul a dolog magyarázatra. Megkísérti az embert, Isten útjáról letér szabad akaratból, a Földre űzi őket ezért Isten, hogy boldoguljanak az ő tökéletes harmóniáján kívül, amit nem ő, nem is az ember, hanem a Sátán tört meg, és igazából a rossz megjelenése nem egy teremtődött dolog, szó sincs róla! A rosszat nem kellett teremteni: amint eltűnt a jó, tehát az ember elfordult Istentől, megjelent a rossz. A rossz egy hiány, a jó hiánya, mint a fény, aminek hiányában sötét van, de nem azért lesz sötét, mert jön a sötétség, és bumm elűzi a fényt, hanem mert a fény eltűnik, és a helyében sötétség marad.
Erről szól az egész. A Bibliát egyébként számos módon lehet értelmezni, én egy elég sajátos módon próbálom most, megjegyzendő, hogy az a szakállas, bosszúálló Istenkép eléggé torz, történelmi folyomány, hogy sajnos így alakult ki, de ez megint emberi, nem lehet rajta csodálkozni.

Az, amit írtál a krisztusi áldozatról, elég gyakori egyébként, sokszor hallottam már ezt, hogy "én nem kértem, hogy áldozza fel magát értem", stb. Ez egyébként elsőre tényleg jogos, akár mondhatnám azt is: "én nem kértem, hogy megszülessek, megkérdeztek előtte? Nem." Ugyanakkor ki sem szállhatok a játékból, mivel az öngyilkosság Isten szemében a legeslegnagyobb bűn, és magunkra nézve végzetes: ez az EGYETLEN bűn, amit már nem tudunk megbánni, így mindeképp kárhozatra jutunk.
Istent tehát a lehető legrosszabb valamilyen személynek elképzelni. A Biblia írja, hogy Isten mondja, stbstb, de igazából nem mondott ő semmit, csak az embernek kinyilatkoztatta, hangja nincs, teste nincs, ez számunkra elképzelhetetlen. Nem is olyan, mint a levegő, mert a levegő is valami, Isten egyszerre minden és semmi. Az emberi agynak érzékelhetetlen, így semminek minősül a fizikai világban, de aki meg tudja fogni a lelket, és látni tudja, az fogja látni Istent is...

Névtelen írta...

Persze van sokféle értelmezése, és minden kultúrában, számos korban volt egyféle felső hatalom, legyen akármi a neve/nevük, de az alapvető "szablyzatai" a vallásoknak azonosak. Ne ölj, ne lopj, légy erkölcsös, stb. Vannak mindenhol sajátosságok, "extrák", de látszik, hogy szükségszerűen felfedezk az emberek Isten létét, mert ugye mindenhol ott van, még ha nem is a megfelelő formájában ismerik fel.

Megint elkalandoztam. Visszatérve Jézusra. Isten végtelenül szereti az embert, ezért megtesz bármit, hogy az ember is viszont szeresse. Az ördög közben sok mindent megtesz, hogy az ember ne szeresse viszont Istent. Az ember tragédiája kiválóan bemutatja ezt a harcot, és arra is rámutat, hogy a jó vonzza a rosszat, viceversa. A paradicsomi állapot lényegében semleges, tehát se nem jó, se nem rossz, az ugye a harmónia, és ha megtörténik majd Jézus 2. visszatérése, meg az ítélet, akkor a sok kísértés és szenvedés közepette is kitartó emberek, a tiszta lelkek végleg megtisztulnak az emberi szennytől, mondhatni Isten kiszelektálja a számos teremtény közül, hogy melyek képesek a sátánnal harcba szállni érte, és őket felemeli ismét a Paradicsomba, ahol a sátán már sosem fogja megkísérteni őket, nem fogja tudni, mert ezek már a próbát kiállták. Az első emberpár ugye még túl "friss" volt, nem volt próbájuk.

Miért kell Jézus? A szeretet bizonyítani kell: mondani, kimutatni, akár mezei szeretet, akár szerelem, mert a szavak üresek, az érzeleket éreztetni kell. Isten részéről Jézus a szeretetének kinyilatkoztatása volt, mivel az emberek kezdtek nem hinni benne, és gondolj bele: alktsz valamit, hogy szeressétek egymást, és boldogok legyetek, erre nemhogy nem szeret, el sem hiszi, hogy vagy! Ez nonszensz, egyébként simán észrevennénk Őt, mert igen is megmutatkozik (és nem jelenésekben, bár akár lehet az is, de nem arra gondolok), hanem ugyebár a Szentlélekben, de ez a mai modern világ nem "erre" van berendezve, nem hiába közeledünk a Véghez! Kezd elrualkodni a pokol, de ebbe nem megyek bele most.

Elküldi Jézust, a tökéleteset, aki meghal, így Isten azt feltételezi, hogy végre elhisszük, hogy Ő létezik, és szeretni fogjuk, ez részéről egy próbálkozás irányunkba, mert folymatosan szeret minket, és az a szeretet mindennél jobb, csak ngyon keveseknek adatik meg, hogy érezzék, mert ahhoz nyitott lélek/szív kell, engedni Isten "próblkozásának", és ő elvégzi bennünk a munkát. Találkoztál olyan emberrel, akire azt mondják, hogy "megtért"? Én igen, nem mániákus volt, nem elmebeteg, én is sok kérdést teszek fel, mindig bizonygatom a hitem, mert még nem elég erős, kételkedem újra és újra, de azok az emberek mindenről meggyőztek. Ahogy beszéltek, a szemükben volt valami, nem tudom elmagyarázni, ne hidd el, ha nem akarod, de Isten bennük volt, világított belőlük, és én láttam, voltam olyan szerencsés, hogy láthattam. Miben más az ő életük? Éri őket ugyanannyi, vagy több rossz, mint minket, de Isten jelenlétét végig érzik, és amibe Te vagy én (már elnézést) beleroppannánk, azt ők Isten erejével lazán megcsinálják. Szenvednek ők is, de nem egyedül, ők soha sincsenek egyedül.

Névtelen írta...

Amikor eljut az ember arra a szintre, hogy nem mondja, hogy neki ugyan nem kellett Jézus áldozata, addig bizony fogalma sincs róla, hogy mi az isteni szeretet. Nem az emberi, bár az se semmi, hanem az isteni, az az igazi, ami semmihez sem fogható. Bár mi sosem fogjuk tudni igazán visznozni, de aki egyszer megérzi, az már soha el nem felejti, és az megérti az áldozatot is, hogy miért is történt ez. Ha nincs Jézus, ma már az ember nem ember lenne, hanem puszta ösztönlény, akit ugyan nem az ösztönök, hanem a sátán irányít, mert Isten úgy erősíti a lelket, készítve a harmóniára vissza, hogy megpróbálja, hogy tudja: biztosan kitartunk-e mellette ott, azon a végső helyen. De sokan nem tartanak ki, de ha tiszta szívből megértik, hogy nem Istent választották életük során, vagy egyes cselekedetek során, és ezt megbánják, akkor Isten bizony tudni fogja, hogy igen, felismerték a dolgot, jöhetnek hozzám, mert nem fognak újra elcsábulni. Magyarán az egész sátán-Jézus-élet-mgítélés dolog egyre megy ki: Isten, aki szabad akaratatot adott, és ezáltal elráultatott, próbálja maga köré rendezni azokat, akik olyanok, amilyeneket ő akart, a "selejt" meg vesszen, fáj neki minden egyes ember, aki elhagyja, és sosem tér vissza, de nekik nincs helyük a Paradicsomban, hiszen akkor az egész "móka" kezdődne elölől!

Remélem aránylag tiszta, amit próbáltam írogatni, és amúgy tényleg az a gond, hogy az emberek túl befásultak, nem bírnak kilépni magukból, ez nagyon nehéz, de ha az 1. lépést megtesszük, megértünk mindent. Nem hiszem, hogy bármilyen nézetedben megingattalak, ahhoz ez túl gyenge volt, meg nem is ez a célom, csak érdekelne minderről a véleményed.

:) Üdv: Ld.
Ui: bocs, hogy széttördeltem, de nem engedte máshogy elküldeni... Kicsit sok lett, bocs, ha egyszer elkap, csak dől a duma :D

Aurora Irrealis írta...

Nos, először is örvendek, hogy érdekesnek találtad az írásomat, illetve hogy egyáltalán olvasol! Köszönet érte!
Viszont kegyetlenül őszinte leszek veled, és megmondom, hogy végig mosolyogtam soraid olvasása közben. Úgy vélem, hogy pont a gondolataim velejét képező kétely az, ami felett átsiklottál, illetve eszmefuttatásod meglehetősen közkeletű, alaptalan, ember által kényszerből gyártott fikciók tényként közléséből áll. Szívesen beszélgetek külön-külön is a felvetéseidről, amennyiben sikerül belátnod, hogy az általad vázolt szerető-isten, tökéletes-áldozat, letaszított-angyal, legfeljebb egy mesekönyvbe illő képek. A megélt hit valóban csinos, és divatos mankó, de nem érzek viselésére késztetést, pedig hidd el, láttam az általad említett átszellemült tekinteteket!

Isten szeret! Honnan veszed?
A gonosz egyensúlyozza és láttatja a jót, a fényt? Hol volt ez a gonosz korábban?

Megtisztelő figyelmed mellett, azt kell mondjam, olvasd újra, értelmezd, és emelkedj felül a szabvány hittérítő, oktalan, alaptalan, általad idézett tanokon, és akkor el is indultál a szabad akaratod alkalmazásának rögös útján!