2011. október 2., vasárnap

Andante

/ Nagyon-nagyon-nagyon lassan... /

nyirkos szavakon lépdelek
agyam repeszei körött
gyilkos homály ölel
Anyám hulló levelei között
csapong gondolatom feléd
átsuhan
rebben
riadt
ásító szavad

fedetlen tetők közt lépdelek
nem érintek talajt
teliholdam rejtőzik
felhők fedik útját
testem e léggel telik
gyarlón tekint körbe
nem hajt már a vágy
nem
nem csalhatsz tőrbe

csillagok fénye
sár
avar alattam
nem
utad nem az én utam
fénylő éjszakám
nászi ágyam
ringató éjszakám
meghaló forróság

rideg való
újra
csókollak Téged
szád
a szád érintése
mindenem a fényed
a csillagod
az utam
mindenem, hogy megmutasd

fürtjeid közt veszhessek
zuhatagom légy
útvesztőm
s ne találjam a kiutat
a kutat
melybe löktek, oly régen
hol csak egy csillag vetül rám
csak egy csillag
Anyám

körmöm mélyesztem
szakad, vérzik
reccsen
szörnyeteggé lettem
ki vágyom a kútból
harapni kebled
elveszni a kéjben
s lépni
tovalépni az éjben

repüljünk együtt
repüljünk a csillagok közt
legyünk csillagok magunk
hagyjuk hátra a földet
gyarló magunk
szálljunk
szippantson fel Napunk
öleljük fényét
s legyünk eggyé vele

testébe fogad
felemészt
meggyógyít
újjászül bennünket
teljességében
ismeretlen ismerősök
elvakulva a fénytől
az elvakító
ránk váró Ősök

ne engedd el kezem
bűnös, bűzös
mocskos létem
csak Téged akar kedves
s elveszni a messzeségben
oly távol már a Föld
oly távol kékje
oly távol már
minden gyarló szenvedélye

tiszták vagyunk
megtisztulva égünk
hamvaink az égé
s égésünk hamván
létünk beteljesül
egyesülve
hamvadva
tengerünk áldott
enyészetbe merül

Nincsenek megjegyzések: