2011. január 15., szombat

Örökségem



            Ifjú szemének tava, néma könnyeitől áradt. A céltalan vonat mocskos ablakában úsztak a távoli fények, s foszlott velük maradék hite. Érzékei már átlépték a tudat szabta határokat, s a Földre taszítottsága fájdalmát. Gyötrelemmel, és egyben az otthonába megtérés nyugalmával ajándékozta meg ez a néhány pillanat egybeolvadás a Nihillel. Szenvedése a két világközt rekedtségéből fakadt, hisz még nem volt kész az Útra!
            Az otthonról elcsent, zsebében szorongatott penge, mely a remélt kulcs volt új léte kapujához, egy hirtelen mozdulattól hüvelykujjába hasított, mikor meglátta Őt. A fiú talán már percek óta bámulta a fiatal, karcsú lányt, leomló hosszú barna haját, s a mögé rejtőző gyönyörű könnyeket. Magabiztosan, tinédzser sármjának, és az utolsó divat szerinti, előnyös farmer szerelésének teljes tudatában ült oda mellé, miután tekintetük találkozott. Egy már bontott üveg, a ma esti buliból megmentett vörösbort húzott elő kabátja alól. Nem sokat szóltak. Ittak, vágytak, hát öleltek, s öleltettek. Végtelen elveszettségükben, végül együtt vágytak esztelen veszni. Gyűlölték szüleiket, a világ nem értette őket, hát egymáshoz tereltettek az Égiek által, és ostoba társasjátékuk újabb fordulata szerint, a jeges fényű csillagok katedrálisa alatt született meg, a már hamvában holt frigyük.
            Hideg, és kemény sírkő nyomta Anyám derekát, mikor megfogantam. Megfagytak a könnyek, megállt az idő, tétován tompultak el a nemrég még magukban tetszelgő fények… A temető csöndjében csak az ösztön maradt, a tudattalan, a vágyáért már féktelen vágtató. A dermesztő szél forrta eggyé fiatal testük magvát, de atomjaira hullt, oly idegen lelkükkel nem bírt, hát máig örvénylenek bennem, helyük nem találva, s a mélybe rántva az óvatlan közelébe merészkedőt.
            Miután hányt, a romantikának lőttek, ha volt egyáltalán valaha. Némán sétáltak, a sírok közt, majd az utcákon, remegve, egymás kezét sem fogva, egymás valóját nem is kutatva. Berúgva, pár percre feledve fájdalmukat, indítottak el egy emberi lényt az útján, miközben a hazavezetőt is nehezen találták. Valami szerelem féle, valami csevej féle, valami kiábrándulósan, kiafrancezmellettemesen rádöbbenés féle kísérte őket akkor este, ahogy a következő éveiken át. Kicsit hitték, hogy boldogok lehetnek, de csak egymás mellé pöckölt játékbábukként hevertek a táblán, s olybá tűnt, még sok dobásból kimaradnak. Gyarló kis emberlényként próbáltak hát ők is boldogságuk keresni, s ital, nők, férfiak által, benső zűrzavaruk, hasztalan külsőleg kenegetni. Elkerülhetetlen volt, hogy ennek a soha nem volt kapcsolatnak erőszak, verekedés, megcsalás, ivászat lett a vége.
            Való énjét soha nem tagadhatta meg, nem e világra teremtettsége elkísérte. Túl sokat látott, érzett, s értett a mindenségből, mely komor leplet terített életére. Hiába tudta, a boldogság kulcsa hogy ne is tedd fel „A kérdéseket”, s élj ezért válaszokat nem is keresve. Majd huszonnyolc év a kéretlen, s áldatlan intellektusával folytatott harc után, hátrahagyva két gyermekét, testét a pusztulásba vetette. Beteljesítve ezzel sorsát, s befejezve teremtésem, hogy soha ne tudjak bízni, őszintén szeretni, vagy pusztán csak hinni a létben, s az Égiek által ki tudja mire szánt, de ezen a Földön életképtelen génjei legyenek az egyetlen, arcomat ezeréves ráncokba rántóan fanyar, Örökségem.

Nincsenek megjegyzések: