2010. szeptember 28., kedd

Csak egy lélek

/ Manónak /



A lány bágyadtan nézett a pesti éjszakába. Fátyolos szemén elmosódva szűrődtek a lámpafények. Néhány örökkévalóságnak tűnő percig csodálta a látványt. Talán drogosnak diagnosztizálta volna egy szakavatott, ha ezekben a pillanatokban látja, azonban senki sem figyelt rá.

A fiú késett. Nem mondhatni elegáns kezdetnek. Bár néhány napja jó volt vele beszélgetni a neten, és a fotón is rokonszenvesnek tűnt.
Azt hiszem most izgatottabbnak kéne lennem – gondolta. Nem jó jel, hogy már most sem érdekel ez az egész. Készülődnöm kellett volna hosszasan, mint a filmeken, vagy tán ünneplőbe öltöztetni a szívemet, ahogy a Kisherceg rókája, de csak épp magamra kaptam valamit.

Kellemes nyáresti szellő ölelte körül, mikor a sarkon feltűnt a fiú. Határozott léptekkel, és bizonytalan mosollyal lépett oda hozzá.
Szia! Örülök, hogy végre láthatlak – mondta a fiú. Sportosabbnak, magasabbnak hittem – gondolta a lány.

Sétáltak kicsit, majd beültek egy gyorsétterembe. Beszélgettek, érdektelen mosollyal, fürkészve a másik véleményét. Lapos, megszokott kérdések követték egymást. Egy másik alkalommal már fészkelődött volna a lány, keresve a menekülés megfelelő pillanatát. Talán még ásított is volna, mielőtt elnézést kér, és nehéz napjára hivatkozással megkezdi a megbántás nélküli elpárolgás hadműveletet, de ez a mai nap most más volt.
Egy újabb bárgyú mosolyt, és a fiú egy újabb ismerkedő oldalon szerzett tapasztalatának részletes beszámolóját követően a lány tett még egy utolsó kísérletet, hogy megtudjon valamit beszélgetőtársa életszemléletéről, lelki hovatartozásáról, aztán feladta.

Nem akarta ezt, de akart még érezni egy vágyat, érezni az élet remegését. Erre gondolt, és már nem is tudta, hogy került arra a padra, abban a félhomályos parkban. Azt sem tudta ki ez a fiú, aki már a mellét markolta, és mohón csókolta száját.
A felhők mögül előbukkant a hold. Gyönyörű – gondolta magában, míg a fiú szája fékevesztetten kebelezte be nyakát. A pillanat akaratlan idézte meg Szerelme érintését. Belé hasított a jól ismert, de már rég nem tapasztalt érzés, majd minden erejével próbálta újra feledni, s ez visszarángatta a valóságba!

Ki ez? Mi történik velem? Sikított fel hangtalan a józanabbik énje, de hamar elhessegette a nem kívánt látogatót. Elszánt volt. Ma este tudta mit akar!
A fiú sem kevésbé! Már a bugyijában jár, döbbent rá visszatérve a lány.

Most felülről látta magukat. Talán nem is kellenék Én ide - gondolta. Nélkülem is megtörténne, aminek meg kell történni, de most jelen akarok lenni, kényszerítette vissza magát a testébe!
Érezte a fiú remegését, duzzadó vágyát. Elöntötte a melegség, hisz ezt várta, ezt akarta, ezt kapta.
Passzivitását, távollétét beleegyezésnek könyvelte el újonnan megismert partnere, s gyakorlott mozdulattal vonta magához a felhajtott szoknyás testet.

A lány próbált jelen lenni egybeolvadásuk pillanatában, szerette volna ezt igazán megélni, de már nem is volt biztos benne, hogy ez mikor történt meg. Pusztán csak jött, aminek jönni kellett, menetrend szerint.
Nézte a fiú izzadt homlokát, s tudta, hogy valamit kérdez. Hűvös lett az éjszaka, s hűvös volt pillantása is. Elhúzódott a fiú csókja elől.

Köszönöm, mondta a lány, és hagyta az esti szellőbe veszni a fiú zavart szavait.
Lassan sétált hazáig, s közben kiélvezte teste egy egészen másfajta remegését is.

A szürke bérleménybe érkezve gyomorszorító érzés ragadta el. Ma nem lehet – mondta hangosan – ma nem engedem!
Az asztalon bontott üveg száraz bor. Leöblíti szájából az idegen ízét. Mellette a gondosan elhelyezett hófehér lap, rajta az utolsó vers.
Forró víz csobog a kádba, szélén mosolygó pengék. Meggyújt néhány mécsest, egy régi Nirvana CD szól, s megissza maradék borát.

Laptop, e-mail, ismerősök listája, xy.hu, művészlettem.com, csakatiéd.net, körímél, közzétesz, megoszt.

Szeretem ezt a verset – mereng a lány – kár hogy csak ez a cím illett mondandómhoz:
„Itt jártam köztetek!”

Nincsenek megjegyzések: