2009. január 20., kedd

Egy hiába szerelem

/ Böbének /



Könnyedben fürödtem, kezembe temettem,
hajadba merültem, birtokló kegyetlen,
hibáim lángolnak elgyötört szememben.
Engedj el végre, engedj el Szerelmem!

Öledben, szívedben végtelen lehettem,
remegő lelked, megpihent lelkemben,
érdemtől mentesen, békédért esdeklem.
Engedj el kérlek, engedj el Szerelmem!

Széttépett szívem a kutyáknak vetettem,
életem, versem, már elhaló, kedvetlen,
de egyszer még ölellek újra az egekben.
Nem múló vágyam, végtelen Szerelmem!

2 megjegyzés:

Adrienn írta...

A szerelem, szerintem, az egyetlen olyan érzés, ami csak fáj! Fáj, amikor tombol ("..fájása édes, hagy fájjon, hagyom...") és ha elmúlik akkor is. Mélységében és minőségében különböző, de fáj! Az elején a vágyakozás, az kitörni vágyó érzelem, a belsőnkből kiszabadulni vágyó tomboló feszültség...majd a veszteség, a másfajta vágyakozás , epekedés, féltékenység, hiány, értelmetlenség! De fáj!!!

Ha nem fáj, akkor az már nem szerelem!

Aurora Irrealis írta...

Már elfeledted a gyönyör pillanatait? A kábulatot? Az értelem vesztét? Pedig az jó! ;-) A vége? Igen, az mindenképpen a fájdalom... ezért is fáj dalom! ;-)))